Szorongás

Szorongásos zavarok gyermekkorban

A szorongásra legtöbbször negatív előjellel gondolunk, pedig normális, sőt, kifejezetten hasznos jelenség. A szorongás állapota képessé tette az embert arra, hogy a számos rá leselkedő veszély közepette is életben maradjon. Mikor válik kórossá a szorongás?

Szerző: Dr. Nagy Péter | Lektor: Dr. Gádoros Júlia

Az egészséges szorongás

Veszély esetén a gondolatok, a figyelem a lehetséges veszélyforrásra összpontosulnak, felgyorsul a szívverés, az izmok megfeszülnek – ebben az állapotban kőkorszaki ősünk képes volt a kardfogú tigrissel való találkozást is túlélni, vagy azért, mert el tudott menekülni, vagy azért, mert szembe tudott szállni a tigrissel és legyőzte. Mostanában a hétköznapi életben nem jellemző, hogy munkába menet vagy a boltból hazafelé tartva kardfogú tigrissel vagy mammutcsordával találkoznánk, de agyunkban most is működik az a vészjelző rendszer, amely őseink életét segített megóvni, és ma is jelez, ha veszélyt érzékel.

Vannak olyan dolgok, amelyek szinte mindenkiből félelmet váltanak ki – például a kígyók, a mélység, a sötét vagy a valóban életveszélyes szituációk. Ezen túl pedig vészjelző rendszerünk egyéni érzékenységén múlik, hogy kiből milyen helyzetek, milyen események váltanak ki szorongást. Szinte minden gyermek izgul, tart az új helyzetektől, az ismeretlen helyektől és emberektől. Ez alapvetően hasznos reakció, amely a kisgyermekeket ösztönösen az általuk ismert legbiztonságosabb helyre, a szüleikhez tereli vissza. Legtöbbször azonban a szorongás idővel, a tapasztalatok bővülésével enyhül, majd teljesen megszűnik: ha agyunk vészjelző rendszere meggyőződhetett róla, hogy nem fenyeget minket veszély, egy idő után nem jelez tovább.

Szorongással járó zavarok

Előfordulhat, hogy valakinél a szorongás olyan intenzív és olyan tartós, hogy elkezdi komolyan megnehezíteni a beilleszkedést, az iskolai vagy munkahelyi teljesítményt, gátat szab a barátságok, szerelmek kialakulásának, és gyakran komoly gyötrelmet okoz. Ilyen esetekben a szorongás már nem hasznos, biztonságunkra vigyázó vészjelző rendszer, hanem a kiegyensúlyozott, felszabadult életet lehetetlenné tévő kerítéssé válik.

Gyermekkorban az egyik leggyakoribb szorongásos kórkép az úgynevezett szeparációs szorongás: ilyenkor a gyerekekből a szülőtől való elválás rendkívül heves stresszreakciót vált ki. Az óvodába vagy iskolába induláskor erős fejfájás, hasfájás jelentkezik, a gyermek sír, kiabál, kapaszkodik a szülőbe, az ajtóba – mindent megtesz, hogy ne kelljen a szülőtől elválni. Előfordulhat, hogy ezek a gyerekek otthon sem maradnak meg szüleik nélkül, követik őket a lakáson belül is mindenhova. Az óvodai beszoktatás idején ez egészséges, általános jelenség, de ha a szülőtől való elválás hosszú idő után is ilyen erős stresszt vált ki a gyermekből, és emiatt nem tud a közösségbe beilleszkedni, nem tud a korának megfelelő szinten nyugodt, felszabadult hétköznapokat élni, akkor felmerül a szeparációs szorongás lehetősége.

Előfordulhatnak gyermekkorban bizonyos fóbiák: néhány gyermeknél állatok, biznyos helyzetek váltanak ki túlzott mértékű szorongást.

Lehetséges, hogy nem különböző helyzetektől vagy állatoktól, hanem mások, a kortársak vagy felnőttek véleményétől, értékelésétől való szorongás válik túlzottan erőssé: ez a szociális fóbia. Ilyenkor a gyerekek azoktól a helyzetektől félnek, ahol fennáll annak a lehetősége, hogy mások kritikusan, negatív véleményt alkotva megfigyelhetik őket. Ilyen lehet például a többek előtti megszólalás, a mások társaságában evés vagy ismeretlenekkel való találkozás. Az elutasítástól, megszégyenüléstől való félelem miatt a szociális fóbiás gyerekek igyekeznek elkerülni minden ilyen helyzetet, így például nem mennek el táborokba, ritkán állnak ki magukért, nem szólalnak meg feleléskor, sőt, gyakran 1-2 embernél nagyobb csoportok előtt sem.

A szorongás legyőzése

Minden szorongás ösztönösen arra sarkallja a gyerekeket, hogy többet ne kerüljenek kapcsolatba az azt kiváltó helyzettel. Ha azonban a szorongás a valóságban veszélytelen szituációkban jelez, a gyerekek olyan dolgokat is el akarnak majd kerülni, melyek a mindennapi élethez, a megfelelő önbizalomhoz szükséges képességeket tanulhatnák meg.

Elkerülhetetlen, hogy a gyerekek ki legyenek téve az életkoruknak megfelelő kihívásoknak, például az egyedül elalvásnak, később pedig a szülőtől való elválásnak vagy az idegen gyerekekkel való megismerkedésnek. Fontos, hogy ez ne jelentsen a gyerekek számára traumát, és a szülőben továbbra is a biztonság fő forrását lássák, ezért nem javasolt, hogy a szorongó gyerekeket egyik napról a másikra kényszerítsük egyedül alvásra egy sötét szobában, vagy hogy az óvodai beszoktatásra egyetlen reggelt szánjunk. De tudnunk kell, hogy minden gyerek, az erősebben szorongó gyerekek is képesek megtanulni azokat a dolgokat, amik egyelőre számukra ismeretlenek, ezért borzasztó félelmetesek.

Fokozatosan, kedvesen, sok-sok bátorítással, kezdetben kisebb jutalmakkal megerősítve vigyük bele a gyerekeket az ilyen helyzetekbe. Amikor egy félénk gyermek megéli, hogy bátor dolgokra volt képes, hogy mert és tudott egyedül aludni, hogy oda tudott menni a többiekhez és egy idő után barátai lettek, vagy hogy mégis képes volt bemenni a félelmetesen mélynek tűnő vízbe, óriási élmény lesz ez számára. A bátorság érzése, a szorongás legyőzésének élménye önmagában olyan jutalom lesz, ami arra sarkallja majd, hogy újra és újra belemenjen ilyen helyzetekbe. Eddig a lépésig kell őt gyengéden, de határozottan elsegíteni.

A legtöbb esetben a gyerekek által átélt szorongások maguktól, az új tapasztalatok és képességek kialakulásától enyhülni fognak. Szakember segítségére akkor lehet szükség, ha a szorongás az idővel nem enyhül, vagy ha inkább fokozódni látszik, vagy ha olyan tartós és erős, hogy a gyermeket jelentősen korlátozza a mindennapi életben. Ilyenkor egy pszichológus vagy gyermekpszichiáter segíthet olyan ún. viselkedésterápiás tanácsokkal és megoldási ötletekkel, amelyek a hétköznapi helyzetekben segít enyhíteni a szorongást.

Irodalomjegyzék

Bateson, M., Brilot, B., & Nettle, D. (2011). Anxiety: an evolutionary approach. Can J Psychiatry, 56.

Beesdo, K., Knappe, S., & Pine, D. S. (2009). Anxiety and anxiety disorders in children and adolescents: developmental issues and implications for DSM-V. Psychiatric Clinics of North America, 32(3), 483-524.

Connolly, S. D., & Bernstein, G. A. (2007). Practice parameter for the assessment and treatment of children and adolescents with anxiety disorders. Journal of the American Academy of Child & Adolescent Psychiatry, 46(2), 267-283.

FORRÁS: www.bekesmegyeiegeszseg.hu