Miért tikel a gyermekem?
A tikekkel kapcsolatban sok tévhittel találkozhatunk, ezért az érintett családoknak különösen fontos tisztában lenniük a tünetek természetével, hiszen sok nehézséget éppen a téves feltételezések, és ezek következményei jelentik a gyermekek számára.
Szerző: Bognár Emese, Tárnok Zsanett | Lektor: Dr. Gádoros Júlia
A tünetek jelentkezésekor számos kérdés merülhet fel a szülőkben: Valamit elrontottunk? Esetleg baj érte? Rosszul érzi magát otthon vagy az iskolában?
Mi az, amit a tikekről tudni kell?
Tikeknek nevezzük az akaratlan mozgásokat, mint például pislogás, orrhúzás, vállrándítás, vagy hangadásokat, mint a szipogás, torokköszörülés, szavak, szótagok akaratlan ismétlése. A tüneteket legtöbbször megelőzi egy testi érzés, amit legtöbbször viszketéshez, nyomás érzéséhez hasonlítanak a gyerekek, és ami a tikek megjelenésével átmenetileg enyhül. A tünetek általában 4-7 éves korban jelennek meg, és 10-12 éves korban a legerősebbek. 18 éves kor után, az idegrendszer érésével legtöbbször jelentős tünetenyhülés figyelhető meg; a tikzavarral élő fiatalok kétharmadánál a tünetek vagy teljesen megszűnnek, vagy jelentősen csökkennek. A tünetekre jellemző a hullámzó lefolyás, a tikek nem csak intenzitásukban, hanem megjelenésükben is váltakoznak az időben.
Tik vagy Tourette-zavar?
Az iskolás gyermekek kb. 20 százalékánál lehet tikeket látni, tehát gyakori jelenségről beszélhetünk. A tünetek sokszor pár hónap alatt lezajlanak. Amennyiben a tikek tartósan, legalább egy éven át állnak fenn, úgy, hogy mozgásos és hangadásos tikek együttes jelenléte jellemzi a tüneti képet, abban az esetben beszélhetünk Tourette-zavarról.
Miért tikel a gyermekem?
A kérdésre a válasz összetett, hiszen egy nagyon komplex jelenségről van szó. Kutatások igazolták, hogy a tikzavar egy genetikailag meghatározott tünetegyüttes, több gén együttállása hajlamosíthatja rá a gyermeket. Az agyban úgynevezett ingerületátvivő anyagok (dopamin, szerotonin, noradrenalin) és bizonyos agyterületek szerepe szintén bizonyított. Immunológiai faktorok jelentősége a tikek alakulásában szintén kutatott terület. A stressz, fáradtság, izgatottság felerősíti a tüneteket, míg a fókuszál figyelmet igénylő tevékenységek esetén jelentős tünetcsökkenéssel találkozhatunk.
Fontos-e kezelni a tüneteket?
A tüneteket gyógyszeres kezeléssel csökkenthetjük, azonban a jelenlegi szakmai állásfoglalás szerint ez csak akkor javasolt, amennyiben a tikek funkcióromlást okoznak, azaz fájdalmasak, vagy akadályozzák az érintett személy mindennapi működését, mozgását, beszédét, életminőségét.
A gyógyszerek mellett vannak olyan terápiás technikák, melyek a tünetek csökkentésben, kontrollásásában bizonyítottan hatékonyak:
- szokásmódosító-tréning (HRT), mely megtanítja a gyermeket a feltűnő, szociálisan kevésbé elfogadható tikeket egy kevésbé látványos formába önteni.
- expozíció-válaszgátlás módszere (ERP), mely a tikek terápiás térben való visszatartásának gyakorlásán keresztül segít a tiket megelőző késztetéshez való hozzászokáshoz, ami szintén tünetcsökkenéshez vezet.
Ezek a terápiák akkor javasoltak, ha a tikek szenvedést okoznak, és a gyermek motivált arra, hogy a tüneteket jobban kézben tudja tartani.
Mit tehet a szülő?
A tikek jelentkezésekor érdemes szakembert (gyermekpszichiátert, pszichológust) felkeresni, aki meg tudja ítélni a tünetek alapján azok súlyosságát, illetve a terápiás segítség szükségességét. A tünetek elfogadásához és a gyermekek támogatásához fontos, hogy a szülő megismerje a tünetegyüttes természetét, valamint a szűkebb és tágabb környezetét tájékoztassa a tikekről az esetleges a másodlagos problémák (pl. csúfolás) elkerülése miatt. Ehhez kapcsolódóan a környezet segítségét fontos kérni abban, hogy ne szóljanak rá a gyermekre a tikek miatt, hiszen ez a feszültség növekedésével éppen a tünetek felerősödéséhez vezet. Tik zavarral élő gyermekek számára különösen fontos olyan tevékenységeket találni, amelyekben sikerélményük lehet, az önértékelésük erősítése szempontjából.
Irodalom:
Amerikai Pszichiátriai Társaság. (2013). A DSM-5 referencia-kézikönyv a DSM-5 diagnosztikai kritériumaihoz. Tik zavarok. Oriold és Társai Kft., 104-106.
Leckman, J. F. (2002). Tourette’s syndrome. Lancet, 360, 1577-1586.
Leckman, J. F., Bloch, M. H., Smith, M. E., Larabi, D., Hampson, M. (2010). Neurobiological substrates of Tourette`s disorder. J Child Adolesc Psychopharmacol, 20, 237-247.
Peterson, B. S., Thomas, P., Kane, M. J., Scahill, L., Zhang, H., Bronen, R., King, R. A., Leckman, J. F., Staib, L. (2003). Basal ganglia volumes in patients with Gilles de la Tourette syndrome. Arch Gen Psychiatry, 60, 415-424.
Roessner, V., Plessen, K. J., Rothenberger, A., Ludolph, A. G., Rizzo, R., Skov, L., Strand, G., Stern, J. S., Termine, C., Hoekstra, P. J., ESSTS Guidelines Group (2011). European clinical guidelines for Tourette syndrome and other tic disorders. Part II: pharmacological treatment. Eur Child Adolesc Psychiatry, 20, 173-196.
Scharf, J. M., Yu, D., et al.: (2012). Genome-wide association study of Tourette`s syndrome. Molecular Psychiatry, 18, 721-728.
Swedo, S. E. (2002). Pediatric autoimmune neuropsychiatric disorders associated with streptococcal infections (PANDAS). Molecular Psychiatry, 7, S24-S25.
Verdellen, C., van de Griendt, J., Hartmann, A., Murphy, T., ESSTS Guidelines Group (2011). European clinical guidelines for Tourette syndrome and other tic disorders. Part III: behavioural and psychosocial interventions. Eur Child Adolesc Psychiatry, 20, 197-207.
FORRÁS: www.bekesmegyeiegeszseg.hu